Nap, Hold, Csillagok 2. rész
- Tollforgató Online Lapcsoport -
Szegedi Közéleti Kávéház
közös rendezvény - közös mű
A rendezvény ötletgazdájaként, és háziasszonyaként szeretném meghirdetni a játékot december 5-ére, a Nap, Hold, Csillagok rendezvényünk második fordulójára, második rendezvényére.
Röviden ismertetném is a feladatot. A rendezvényre érkezők majd részt vesznek egy közös mű létrehozásában. A megkezdett cím fejenként egy mondattal folytatható.
A rendezvény végén pedig a közös mű felolvasásra kerül, és felkerül a honlapokra, blogokra, valamint leadom a Szegedi Közéleti Kávéház programfüzetébe is, közlésre.
Mikulás nap előestéjén, amikor a Mikulás “hivatalosan” (december ötödikéről hatodikára virradó éjszakán) érkezik.
Idézem a következő adatokat:
Miklós halálának napja
Az igazi “Mikulás nap”, vagyis Miklós napja viszont december 6.
Ez a nap a IV. században élt Szent Miklós püspök halálának évfordulója.
A szentek esetében ez egyben a mennyei újjászületés napja, s ezzel máris visszatérhet az emelkedett, ünnepi hangulatunk.
Miklós (a későbbi Szent Miklós) életéről nem rendelkezünk történeti hitelességű forrással.
Alakját a szentek legendáit összefoglaló Legenda Aureából ismerjük, amely a XIII. században keletkezett.
Miklós Kis-Ázsiában látta meg a napvilágot 260-270 táján, feltehetően egy rendkívül jómódú családban.
A feljegyzések, adatok alapján viszont Miklóst a világi hívságoknál már gyermekként is sokkal jobban vonzotta az aszkétizmus.
Szülei meglehetősen korán meghaltak. Ezt követően a püspöki hivatalt viselő nagybátyja gyámsága alá került.
Innentől, ettől a fordulóponttól kezdve egyértelmű volt, hogy egyházi pályára lép.
Isteni jelre választották a mai Törökországban fekvő Demre (az akkor még Myra) városának püspökévé.
Miután püspök lett, hivatalát 52 esztendeig töltötte be.
Bőkezűsége, igazságérzete, jósága messze tette valójában messze földön híressé.
343. december 6-án hunyt el.
A legenda szerint aranyat dobott be az ablakon, feltámasztotta a halottat.
Ezekhez a Szent Miklós nagylelkűségéhez és kedvességéhez fűződő történetekhez kapcsolódóan, ezeknek nyomán alakult ki a Mikulás-kultusz, mint népszokás.
A Mikulás a Miklós név cseh és szlovák alakja.
Az előzőekben említett forrásunk, a legenda Aurea Miklósnak is számos csodás cselekedetét sorolja fel.
Idézem a mű részletét, amely ide vonatkozik:
"Szent Miklós püspök
[december 6.]
http://mek.oszk.hu/04600/04626/html/legenda0003.html
A Miklós (Nicolaus) név a nicos, azaz ‚győzelem’ és a laos, azaz ‚nép’ szóból ered. A Miklós név tehát annyi, mint a ‚nép (vagyis a nép között elterjedt hitvány bűnök) fölötti győzelem’, vagy a ‚nép győzelme’, mivel életével és tanításával sok népnek bizonyította, hogyan lehet a vétkek és bűnök fölött győzedelmeskedni. Vagy pedig a nicos, azaz ‚győzelem’ és a ‚dicséret’ szóból mintegy ‚győzelmes dicséret’; vagy a ragyogás (nitor), és a laos, azaz ‚nép’ szavakból, mintegy a ‚nép ragyogása’. Mindaz megvolt ugyanis őbenne, ami ragyogást és tisztaságot ad, hiszen Ambrus szerint megtisztít az Isten szava, megtisztít az igaz bűnvallás, megtisztít a szent gondolkodás, megtisztít a jóban munkálkodás. Legendáját az argoszi mesterek írták meg. Isidorus szerint Argosz görögországi város, ahonnan a görögöket általánosan argosziaknak nevezik. Más helyütt az is olvasható, hogy Metód pátriárka görögül írta meg a legendát és János ákonus fordította latinra, számos részlettel kiegészítve.
Miklós, Patera városának polgára gazdag és szent életű szülőktõl származott. Apját Epiphanesnak, anyját pedig Johannának hívták. Gyermekük viruló ifjúkorukban született meg, s azután már nem is éltek házaséletet. A gyermek első nap, fürösztés közben egyenesen megállt a mosdóteknőben. Ráadásul szerdán és pénteken csak egyszer szopott. Fölserdülvén nem vett részt az ifjak szórakozásaiban, inkább a templom küszöbét koptatta. Amit ott a Szentírásból megértett, emlékezetében őrizte. Szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani.
Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelmébõl élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.
Nem sok idő múltán Isten szolgája hasonlóan cselekedett. A szomszéd ismét megtalálta az aranyat, és hangos ujjongásban tört ki. Föltette magában, ezentúl virraszt, hogy megtudja, ki volt segítségére szükségében. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott a házba. Az ember fölébredt a zajra, a menekülő nyomába eredt, és ilyen szókkal szólította meg: „Állj csak meg, hadd lássalak, ki vagy!” Utolérte és fölismerte. Majd földre borulva meg akarta csókolni a lábát, amit õ elutasított, s szavát vette, hogy míg él, nem árulja el.
Myra városában meghalt a püspök. Összegyűltek a püspökök, hogy gondoskodjanak az egyház utódlásáról. Volt közöttük egy nagy tekintélynek örvendő püspök, s az õ véleményétől függött a többiek döntése is. Arra intette társait, hogy kitartóan böjtöljenek és imádkozzanak. Azon éjjel hangot hallott, hogy virradatkor figyelje a templom kapuját: akit először lát belépni a templomba, s akinek a neve Miklós, azt szentelje püspökké. A jelenést föltárta a többiek előtt, s figyelmeztette őket, hogy mindannyian állhatatosan imádkozzanak, míg õ a kapu előtt vigyáz. Csodálatos módon virradatkor, isteni indíttatásra, mindenki előtt ott sietett Miklós. A püspök megragadta, és azt mondta neki: „Mi a neved?” Õ pedig, a galambszelídségű ifjú, meghajtott fővel válaszolt: „Miklós, szentséged szolgája.” Erre a templomba vezették, s bár igen erősen ellenkezett, a püspöki székbe ültették. Õ pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt. Az éjszakákat imádságban virrasztotta át, testét sanyargatta, az asszonyok társaságától távol tartotta magát, alázatos volt az emberek szolgálatában, hathatós a szólásban, serény a buzdításban, szigorú a dorgálásban.
Azt tartja a hagyomány, mint ahogy valamelyik krónikában is olvasható, hogy Miklós részt vett a niceai zsinaton.
Egy napon egynémely hajósok nagy veszedelembe kerültek, és könnyek között így imádkoztak: „Miklós, Isten szolgája, ha igaz, amit rólad hallottunk, hadd tapasztaljuk meg mi is!” Legott megjelent valaki az õ képében, mondván: „Íme, itt vagyok, hívtatok engem.” Segített nekik megigazítani a vitorlarudakat és hajóköteleket, és a vihar is rögtön elült. Mikor aztán eljutottak templomába, minden jelzés nélkül fölismerték, pedig azelőtt soha nem látták. Akkor Istennek és Miklós püspöknek is hálákat adtak szabadulásukért, õ pedig intette a hajósokat, hogy menekülésüket az isteni irgalomnak és hitüknek, ne pedig az õ érdemeinek tulajdonítsák.
Egyszer Szent Miklós egész tartományát éhínség sújtotta, úgyhogy mindenütt elfogyott az élelem. Isten embere hallván, hogy búzával megrakott hajók kötöttek ki, rögtön odasietett, és kérlelte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok így válaszoltak: „Nem merjük megtenni, atyánk, mert lemérték Alexandriában, s hiánytalanul kell a császár csűrjeibe szállítanunk.” A Szent így válaszolt nékik: „Tegyétek csak, amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok a királyi számtartónál.” Így is tettek, és ugyanazt a mennyiséget adták át a császár hivatalnokainak, amelyet Alexandriában fölvettek. Elhíresztelték a csodát, és nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is.
Azon a vidéken hajdan a bálványoknak szolgáltak, s különösképpen az istentelen Diana képmását tisztelte a nép. Egészen Isten emberének idejéig szolgált némely paraszt a mondott kárhozatos kultusznak, és egy Dianának szentelt fa alatt bizonyos pogány rítusokat gyakoroltak. Isten embere az említett rítust a tartomány egész határából kiűzte, a fát pedig kivágatta. Megdühödött rá az ősi Ellenség, s valamilyen kagylóolajat készített, amely természetellenesen, vízben és kövekben is ég. Magát egy jámbor asszony képére átváltoztatva, odahajózott egynémely emberekhez, akik az Isten emberéhez tartottak a tengeren, s így szólt hozzájuk: „Szívesen mennék veletek Isten szentjéhez, de nem tudok. Kérlek, vigyétek ezt az olajat az õ templomához, és az én emlékezetemre kenjétek meg vele pitvarának falait.” Ezzel eltűnt. Íme, feltűnik egy másik csónak, benne tisztes személyek, s köztük egy Miklóshoz nagyon hasonló ember, aki így szólt hozzájuk: „Hajh, mit mondott és mit adott nektek ez az asszony?” A hajósok pedig mindent szép sorjában elbeszéltek. Kiknek õ: „Ez az a szégyentelen Diana! S hogy ti magatok is lássátok, igazat mondok, öntsétek az olajat a vízbe!” Mikor beleöntötték, hatalmas tűz gyúlt a tengeren, s láthatták, hogy a természet ellenére sokáig lángol a vízben. Isten emberéhez érvén ezt mondták neki: „Valóban te vagy az, aki nékünk a tengeren megjelentél, s minket az ördög csapdájából kimentettél.”
Ugyanaz idő tájt valamelyik nép föllázadt a római uralom ellen. A császár három főemberét, Nepotianust, Ursust és Apiliót küldte ellenük. Mikor az ellenszél miatt partra szálltak az Andriai-tenger melletti Myra kikötőjében,* Szent Miklós meghívta őket vendégségbe, mert el akarta érni, hogy hadi népüket tartsák vissza a rablástól, amit a vásárokban szoktak művelni. Míg a Szent a vendégekkel időzött, a helytartó, akit megvesztegettek, három ártatlan katonát le akart fejeztetni. Mikor a püspök ennek hírét vette, kéne a főembereket, hogy vele együtt siessenek oda. A vesztőhelyen már ott térdepeltek az elítélt katonák, szemük be volt kötve, és a hóhér fölemelte kardját, Miklóst megszállta a buzgóság, és bátran a hóhérra vetette magát, kardját kicsavarta a kezéből, és messzire hajította. Az ártatlanokat pedig eloldotta, és sértetlenül vitte magával. A helytartó palotájához sietett, s a bezárt kapukat erőnek erejével kinyittatta. A helytartó elébe ment, és üdvözölte. Köszönését megvetéssel fogadta a szent, és azt mondta: „Te Isten ellensége, te törvényszegő, milyen vakmerő vagy, hogy arcunkba merészelsz nézni, mikor oly roppant bűnt követtél el?” Nagyon megdorgálta, s miután az megbánta bűnét, a főemberek kérésére megbocsátott neki.
Miklós áldását véve, a császár főemberei folytatták útjukat, s vérontás nélkül leigázták az ellenséget. Visszatérve a császár nagy tisztelettel fogadta őket. Némelyek azonban, szerencséjüket megirigyelvén, kérleléssel és megvesztegetéssel rávették a császár prefektusát, hogy vádolja be őket felségárulás címén. Mikor a császárnak följelentette őket, az uralkodó éktelen dühbe gurult, s tömlöcbe vettette a főembereket, és minden vizsgálatot mellőzve megparancsolta, hogy még az éjjel végezzék ki őket. Az őrök elmondták, mi vár rájuk. Azok megszaggatták ruhájukat, s keservesen jajveszékelni kezdtek. Akkor egyiküknek, mégpedig Nepotianusnak eszébe jutott, hogy a három ártatlant hogyan szabadította meg Szent Miklós. Társait is buzdította, hogy kérjék az õ oltalmát. Imádságukra Szent Miklós azon az éjszakán megjelent Constantinus császárnak, ezt mondván: Miért fogattad le azt a három főembert ily jogtalanul, s miért adod őket a halálra, mikor nem is vétkesek? Serkenj föl, siess, és minél előbb bocsáttasd őket szabadon! Ha nem teszed, imádkozom Istenhez, hogy támasszon ellened háborút, és abban te magad is ess el, és légy a vadállatok eledele!” Erre a császár: „Ki vagy te, hogy éjnek idején palotámba hatolva így merészelsz szólani?” Kinek amaz: „Én vagyok Miklós, Myra városának püspöke.”
A prefektust is hasonlóan, látásban megfélemlítette, ezt mondván: „Te megveszekedett gonosz, értelmedben romlott és szívtelen alak, mién vagy bűnrészes az ártatlanok halálában? Szedd a lábad és igyekezz, hogy kiszabadítsd őket! Ha nem teszed, a testedet férgek fogják ellepni, és házad hamarosan a földdel lesz egyenlő.” Kinek az: „Ki vagy te, hogy ilyenekkel fenyegetsz minket?” „Tudd meg – szólt –, hogy én Miklós vagyok, Myra városának püspöke.” Fölébredvén mindketten elmondják a másiknak álmukat, és rögtön küldenek a bebörtönzöttekért. A császár így szólt hozzájuk: „Milyen bűbájossághoz értetek, hogy ilyen álmokkal játszotok velünk?” Amazok azt felelték, hogy ők nem varázslók, máskülönben pedig nem szolgáltak rá a halálos ítéletre. Akkor a császár: „Ismertek egy embert, akinek neve Miklós?” Azok a nevet hallván, kezüket az ég felé emelték, s kénék Istent, hogy Szent Miklós érdemei által szabadítsa ki őket a jelen veszedelemből. Mikor a császár a szent püspök egész életét és csodáit megismerte tőlük, így szólt hozzájuk: „Menjetek és adjatok hálát Istennek, aki az õ könyörgésére meghallgatott titeket! De a mi nevünkben is vigyetek neki ajándékot, kérvén, hogy ezentúl ne fenyegessen engem, hanem értem és országomért buzgón könyörögjön az Úrhoz!” Néhány nap múlva az említett férfiak Isten emberének lába elé borultak, mondván: „Valóban Isten szolgája, s valóban Krisztus tisztelője és szeretője vagy.” S miután mindent sorjában elmeséltek neki, az kezét az ég felé emelve nagy hálát adott az Istennek, s ellátva bölcs tanácsokkal, hazaküldte a főembereket.
Mikor pedig az Úr magához akarta venni, kérte az Urat, hogy küldje el angyalait, és fejét meghajtva látta, hogy angyalok jöttek érte. A „Tebenned bíztam, Uram” kezdetű zsoltárt (30,2) mondta, egészen a „kezeidbe ajánlom lelkemet” (30,6) szavakig, s az Úr 343. évében kiadta lelkét, miközben mennyei énekszó hangzott. Egy márványsírba temették, és fejénél olajforrás, lábánál vízforrás fakadt, s mindmáig szent olaj izzad tagjaiból, mely sokak egészségét visszaadta.
Püspöki székében egy jámbor ember követte, akit azonban irigyei elűztek. Miután kiebrudalták, megállt az olaj folyása, de aztán visszahívták a püspököt, s rögtön elkezdett csepegni az olaj.
Sok idő múltán a törökök elpusztították Myra városát, negyvenhét, Bariba való katona azonban odasietett, s négy szerzetest maguk mellé véve, fölnyitották Szent Miklós sírját, és olajban úszó csontjait Bari városába vitték az Úr 1087. esztendejében.
Egy ember pénzt vett kölcsön egy zsidótól, és mivel más kezese nem volt, megesküdött Szent Miklós oltárára, hogy amilyen gyorsan tudja, visszaadja. Már sokáig nála volt a pénz, végül a zsidó visszakövetelte, de amaz állította, hogy régen visszaadta. A zsidó bíróság elé viszi adósát, akit megesketnek. Az egy kivájt botot vitt magával, tört arannyal töltve, mintha azzal segítené magát a mozgásban. Mintegy az eskühöz készülődve, átadta a botot a zsidónak, hogy tartsa addig. Esküdött, hogy többet is visszaadott, mint amennyivel tanozott. Az eskü után visszakérte a botját, és a zsidó, mit sem sejtve a furfangról, visszaadta neki. Hazatérőben a csalárd adóst egy útkereszteződésnél elnyomta az álom. Nagy sebességgel arra jött egy kocsi, és eltaposta. A bot is kettétört, és kifolyt belőle az arany. A zsidó ennek hallatára odasietett, és rájött a fortélyra. Sokan azt tanácsolták neki, hogy vegye magához az aranyat, de õ vonakodott, mondván, hogy csak akkor fogadja el, ha a halott, Szent Miklós érdemeire, föltámad. Azt is hozzátette, ha így lesz, fölveszi a keresztséget és keresztény lesz. A halott rögtön föltámadt, és a zsidó Krisztus nevében megkeresztelkedett.
Egy másik zsidó, látva Szent Miklós csodatévő hatalmát, megcsináltatta a képmását, és elhelyezte a házában, s mikor messzebbre utazott, dolgait e fenyegetéssel bízta rá: „Miklós, minden jószágomat a te őrizetedre bízom, s ha nem vigyázol mindenre, korbácsütésekkel veszek elégtételt.” Egy alkalommal messze földön tartózkodott, s ez alatt tolvajok jöttek, mindenét elrabolták, csupán a képmást hagyták meg. A zsidó pedig hazatérvén és látván, hogy kirabolták, ilyen és ehhez hasonló szavakkal szólítja meg a képmást: „Miklós uram, nemde azért vettelek házamba, hogy javaimat megőrizzed a tolvajoktól? Miért nem tetted meg, miért nem akadályoztad meg a rablókat? Ezért hát kegyetlenül megkínozlak, és te fogsz lakolni a rablók helyett. Így kárpótolom veszteségeimet a te gyötrelmeiddel, és a rád mért korbácsütésekkel hűtöm le dühömet.” Fogja a képmást, kegyetlenül ütlegeli, durván megkorbácsolja. Csodálatos, bámulatra méltó dolog: mikor a tolvajok éppen a rablott holmin osztozkodtak, Isten szentje, mintha csak õ kapta volna az ütlegeket, megjelent nékik, s ilyen és ehhez hasonló szavakat szólt: „Miért korbácsolnak engem oly kegyetlenül tihelyettetek? Miért ütlegelnek engem oly gonoszul? Miért kell annyi kínzást elszenvednem? Íme, hogy kéklik a testem! Íme, hogy piroslik kifolyt véremtől! Szedjétek a lábatokat, és amit elhoztatok, mind adjátok vissza, máskülönben a mindenható Isten haragja tombol rajtatok, gazságotok közhírré tétetik, és mindőtök akasztófán végzi.” Azok így feleltek: „Ki vagy te, hogy így beszélsz velünk?” pedig: „Miklós vagyok, Jézus Krisztus szolgája, akit egy zsidó a javai miatt, melyeket tőle elraboltatok, kegyetlenül megkínzott.” Megrémülve sietnek a zsidóhoz, elmondják neki a csodát. Õ is megerősíti, mit művelt a képmással, Mindent visszaadnak, s a rablók a becsület útjára térnek, a zsidó pedig az Üdvözítő hitére.
Egy ember, iskolás fia iránti szeretetéből, minden évben ünnepélyesen ülte meg Szent Miklós ünnepét. Egy alkalommal a fiú apja nagy lakomát készített, és sok klerikust meghívott. Eljött az ördög is a kapuhoz, és zarándok képében alamizsnát kért. Az apa gyorsan megparancsolta a fiának, hogy adjon neki alamizsnát. A fiú siet, de a vándornak hűlt helyét találja. Utánaered, s mikor egy keresztútra ér, az ördög megragadja a fiút és megfojtja. Az apa ezt hallván, jajveszékelni kezdett, hazavitte a holttestet, fölravatalozta a szobában, és fájdalmában kiáltozni kezdett, ezt mondván: „Drága fiam, mi történt veled? Szent Miklós, ez a jutalma a tisztelemek, amelyet mind ez ideig irántad tanúsítottam?” S mikor ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott, a gyermek, mintha csak álomból ébredne, kinyitotta szemét, és talpra ugrott.
Egy nemes ember arra kérte Szent Miklóst, hogy esdjen neki fiút az Úrtól. Azt ígérte, hogy fiát templomába vezeti, és egy aranyserleget ajánl föl néki. Megszületik a fiú, föl is serdül. Ekkor az apa elkészítteti a serleget, mivel azonban igen megtetszett neki, saját céljaira kezdi használni, és egy másik, ugyanolyan értékű serleget készíttet. Miközben Szent Miklós temploma felé hajóznak, az apa vizet hozat a fiával abban a serlegben, melyet először csináltatott. A fiú meríteni akart a serleggel, beleesett a tengerbe, és azon nyomban eltűnt. Az apa keservesen siratta, mindazonáltal teljesíteni akarta fogadalmát. Elérkezett Szent Miklós oltárához, s mikor föl akarta ajánlani a második serleget, leesett az oltárról, mintha valaki ledobta volna. Fölemelte a serleget és ismét az oltárra helyezte, de az újra leesett, mint amit még messzebbre hajítottak. Mindenki ámult ezen a nagy csodán, s íme, a gyermek épen, egészségesen jött oda, kezében az első serleggel. Mindenki előtt elbeszélte, hogy mikor a tengerbe esett, rögtön ott termett Szent Miklós, és épségben megőrizte. Apja pedig megörülvén, mindkét serleget fölajánlotta a szentnek.
Egy gazdag embernek Szent Miklós érdemei által fia született, akit az Adeodatus (Isten-adta) névre kereszteltetett. Isten szentjének kápolnát építtetett a házában, s minden évben nagy ünnepélyességgel ülte meg ünnepét. Az a hely pedig az agarénusok földje mellett feküdt. Adeodatust egy alkalommal elfogják az agarénusok, és királyuk szolgálatára hurcolják. A következő évben, éppen mikor a fiú apja áhítatosan ülte Szent Miklós ünnepét, a fiú egy értékes serleget tartván a király előtt állt, és eszébe jutott elfogatása, szüleinek fájdalma és az öröm, mely házukat ezen a napon be szokta tölteni. Mélyen felsóhajtott. Mikor a király a sóhaj okát fenyegetéssel kicsikarta belőle, így szólt a fiúhoz: „Tehet a te Miklósod, amit akar, te itt maradsz velünk.” Hirtelen szélvihar támadt, és az egész házat megrázta. A gyermek a serleggel együtt eltűnt, és mindenki nagy örömére annak a templomnak a kapuja előtt találta magát, ahol szülei az ünnepet ülték.
Máshol azt olvassuk, hogy az említett ifjú Normandiából való volt, és a tengeren átkelve, a szultán elfogatja, és gyakran megvereti. Szent Miklós ünnepén is megverette, s a fiú tömlöcbe zárva sírdogált a szabadulásra gondolva és arra az örömre, melyet e napon szoktak érezni a szülei. Hirtelen elaludt, és fölébredvén apja kápolnájában találta magát."
(fordította: Déri Balázs)
A kép forrása: https://mult-kor.hu/ki-volt-az-igazi-szent-miklos-20181206
Miklós, mint a gyermekek segítője
Miklóst a hagyományok és ránk maradt adatok szerint már életében szentnek tartották.
Ő volt, és ő jelenleg is a keleti egyház máig legnagyobb tiszteletben tartott szentje.
Miklós Nyugati kultusza később kezdett elterjedni, elsősorban akkor, amikor a XI. században ereklyéit a szeldzsuk török hódítás elől Itáliába mentették .
Tiszteletéhez kapcsolódóan el kell mondanunk, hogy a késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Azóta már számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa, elsősorban a diákoké és a gyerekeké.
A későbbiekben ebből a hagyományból és tiszteletből alakult ki a Mikulás alakja is.
Bár a ma is szokásban levő Mikulás-napi ajándékozás részben új keletű, ténylegesen a XIX században alakult ki. Ez gyakorlatilag egy városi eredetű szokás volt, amelynek elterjedésében a gyáriparnak is komoly szerep jutott.
Maga a Mikulás elnevezés nyelvészeti megközelítésben cseh eredetű szó.
A Télapó elnevezés ezek után pedig elsősorban szovjet (orosz) hatásra terjedt el.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a népek hagyományaiban, szokásaiban valójában a téli ünnepek ajándékozó lényeinek már sokkal korábbi hagyományai vannak. Ezek többnyire részben szerencsét hozó, ajándékozó, részben ijesztő, démonikus lények.
Ha saját népünk hagyományait elemezzük, akkor el kell mondanunk, hogy a magyar paraszti hagyományban is ismert volt a Mikulás-járás.
Ennek során megfigyelhetjük, hogy Miklós püspök kíséretével együtt szinte kivétel nélkül betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak. A megjelenése során vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti meg őket.
A hagyomány szerint sokszor nem is ő, hanem inkább a kíséretében lévő ördög, azaz krampusz büntet.
Egy XVIII. századi forrás is megemlíti, hogy Miklós napján a papnak öltözött Mikulás teljes kíséretével, a ministránsokkal, a harangozóval, az ördöggel sorra járta a fonóházakat és gyóntatta az ott összegyűlt lányokat, menyecskéket.
A Mikulás-járásnak megvolt a szokásosan hagyományos "koreográfiája" is.
Miklós, a „pap” többnyire a szoba közepén leült egy székre.
Körülötte helyezkedett el egész kísérete, akik közül az ördög (Krampusz, kisördög(ök) esetleg az asztal alá bújt(ak).
A litánia-paródia elhangzása után a harangozó egymás után szólította ki a lányokat és a menyecskéket, hogy végezzék el a karácsonyi gyónást.
Ezek során a pap különböző tréfás kérdéseket tett fel a gyónást végzőnek.
Viszont aki a kérdésre nem felelt, azt elvitte az ördög.
Látjuk, hogy az emberi fantázia és a szórakozás gyakorlatilag határtalan....
Ezek fényében kívánok mindenkinek jó Mikulás-várást, hiszen az ünnep nem csak a gyermekeké!
Forrásként használt cikkek:
https://24.hu/elet-stilus/2016/12/05/ma-este-vagy-holnap-reggel-jon-a-mikulas/
https://mult-kor.hu/ki-volt-az-igazi-szent-miklos-20181206
